Hogy Szolnok vastagon megrajzolva és rikítóan kiemelve régóta fent van Magyarország kulturális térképén, ahhoz jelentősen hozzájárul a Zagyva és Tisza torkolatánál, az egykori tabáni kékfestő-műhellyel szemben a túlparton majd’ százhúsz éve létező másik műhely, a Szolnoki Művésztelep.

A telep életének első periódusát az osztrák August von Pettenkofen és körének működése jelenti. Pettenkofen első feltűnése magyar területen császári haditudósítóként, hadirajzolóként az 1848–49-es szabadságharc körüli időkre tehető. A hadieseményekről szóló tudósításait az uralkodóház felé hivatalból levelekben rögzítette, illetve a történésekről rajzokat és festett képeket is készített. A szabadságharc után egyre többet tért vissza, 1851 és 1881 között sűrűn tartózkodott Magyarországon, kiváltképp Szolnokon. Lenyűgözte az alföldi táj és az itt élő emberek, a puszta népének hírét vitte Európa-szerte, amely által külföldi és magyar festők jöttek Szolnokra. Az 1870-es években már olyan neves festők jártak a városban, mint Deák-Ébner Lajos, Aggházy Gyula, Bihari Sándor, Böhm Pál, Mednyánszky László, Tölgyessy Artúr. A század végére erős igény mutatkozott arra, hogy művészek összefogásával egy állandó telep jöjjön itt létre.

1899-ben Bihari Sándor, Boruth Andor, Fényes Adolf, Hegedüs László, Katona Nándor, Kernstok Károly, Mednyánszky László, Mihalik Dániel, Pongrácz Károly, Szlányi Lajos, Vaszary János a kultuszminiszterhez folyamodtak segítségért a művészek Szolnokon való letelepedéséhez. Lippich Gusztáv vármegyei főispán és dr. Kohner Adolf műgyűjtő jelentős hozzájárulásával 1901. április 28-án megalakult a Szolnoki Művésztelep Egyesület. Egy év alatt pedig felépült a művésztelep 12 műterme, melyeket 1902. június 29-én adtak át a törzstagoknak. Az első állandó alkotók Bihari Sándor, Fényes Adolf, Hegedüs László, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Pongrácz Károly, Szlányi Lajos, Vidovszky Béla, Zombory Lajos voltak.

Az első világháború és a Tanácsköztársaság, a vörös és a fehér terror romboló jelenléte nem kímélte a művészeti alkotómunkát. A telep „renaissance”-a ” egy újabb Lippichnek, Istvánnak köszönhető, aki apja nyomdokaiban lépkedve, szintén vármegyei főispáni minőségében ténykedett a művésztelep újjáélesztésének érdekében. Ennek (is) köszönhető, hogy a két világháború között ismét élénk lett a Zagyva-parti alkotóbázis élete. Például Aba-Novák Vilmos révén is, aki 1930-tól többször megfordult Szolnokon. A vele beköszönő új korszak további egyéniségei voltak még Pólya Tibor és Chiovini Ferenc.

1942-től újabb nehéz időszak következett a művésztelep életében. A műtermekben tárolt alkotások egy része a második világégés alatt és közvetlenül utána megrongálódott vagy eltűnt, de utóbbi sajátos „műpártolásba” vélhetően a helyi lakosság közül is bekapcsolódtak néhányan. A szocializmus évei, majd pedig a rendszerváltozást követő esztendők rendre új művészeket hoztak a telepre.

Az ezredforduló után a 2002-ben alakult Szolnoki Művészeti Egyesület működésének köszönhetően újra élénk művészeti élet bontakozott ki a telepen.

A Modern Városok Program részeként, illetve egyéb uniós és kormányzati támogatásoknak köszönhetően a megyeszékhely keleti kapuja 2020–21-re részben megújult és megszépült. A Szolnoki Művésztelep alkotóházait és -műhelyeit, műtermeit, de még az egykori Művésztornyot is átépítették. A telep hamarosan a város és lakossága felé is nyitott lesz. Erre szolgál a most épülő fogadóközpont is. A középkori vár feltárási munkálatai is folyamatosan újabb és újabb kincseket hoznak a felszínre. Immáron a nemrégen helyreállított Vártemplom is rangjához méltó „öltözékben” hirdetheti az Úr dicsőségét, valamint a Damjanich-emlékmű parkja is megszépül.

A 120 éves Szolnoki Művésztelep és környezete a tervek szerint nemsokára látványos és mozgalmas idegenforgalmi célponttá válik.