Ha a világon bárhol felcsendül a cimbalom hangja, a hallgatóságnak jószerével tudnia kell, tudnia illene, hogy az a pompásan hangzó, veretes polgári bútordarab egy magyar hangszer. Noha más felépítményekkel, más megszólaltatási eszközökkel, rokonával a világ majd’ minden részében találkozhatunk.

A cimbalom magyar alkotó műve, különleges, egyedi, jellegzetes hangszer, minőségével a magyarság csúcsteljesítménye, melyet külföldön és belföldön egyaránt a magyarság kiváló nemzeti hangszereként – kiemelt értékként – tartanak számon, amelyről a magyar zenészek ismertek a világban. A világon egyedülálló és méltán híres magyar cigányzenészek, cigányzenekarok nélkülözhetetlen hangszere, mely hozzájárul a zenészek sikeréhez és nemzetközi elismertségéhez.

A polgáriasodó Magyarországon a zongorák és a csemballók mellett divatos berendezési tárgyként is használták. Nagy Lajos Három magyar város című könyvében, amikor az 1932-es Szolnokról tesz említést, kiemeli, a megyeszékhely régi polgári családi házaiban féltve őrzött „nemes” bútor maga a cimbalom. Ha pedig Szolnokon elterjedt volt e népies használati tárgy, nos, akkor méltán van helye a település értéktárában is.

Egy 1543-as keltezésű, Bécsből írott levélben a következő olvasható: „A legkiválóbb egyiptomi hegedősök, a fáraók ivadékai játszanak itt. Ezek azonban nem ujjakkal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s teli torokkal énekelnek hozzá.” Itt minden bizonnyal cimbalmon játszó cigányzenészekről van szó. Zrínyi György egy 1596-os levelében két, törököktől foglyul ejtett cigányzenészről ír. Egyiküknek kéthúrú, keleti vonós hangszere van, „a másiknak pedig cimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel a deákok a misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza.” Érdekes, hogy azok a 16. századi magyarországi dokumentumok, amelyek elsőként utalnak a cimbalomra, rögtön a – még itt meg nem honosodott, külföldi – cigányokkal hozzák azt kapcsolatba; ugyanakkor az is kiderül belőlük, hogy a hangszernek mind pengetett, mind faverővel ütött változatát ebben az időben már használták a magyarországi – nem cigány – muzsikusok, deákok.

Jelenkorunk egyik legnagyobb magyar cimbalmosa, Rácz Aladár Jászapátiban született, tehát a megye híres szülötte. Jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a cimbalom – mint a magyar kultúra fontos eleme – a világban elterjedt. A Zeneakadémián annak megalakulása óta van cimbalomoktatás, melynek kiemelkedő művésztanára volt Rácz Aladár. Ismert történelmi tény, hogy a cimbalom magyar változata, az úgynevezett Schunda cimbalom elnyerte Liszt Ferenc csodálatát, mivel Schunda a pedál kialakításával olyan változatát hozta létre a cimbalomnak, mely alkalmassá tette komolyzenei művek előadására.

A magyar cimbalmot a 20. században Bohár Lajos és fia tökéletesítette. A hangterjedelem bővült, a hangzás színesült. Liszt Ferenc komponált először cimbalomra klasszikus zenei művet, majd a 20. század zeneóriásai közül Bartók Béla és Kodály Zoltán is komponált cimbalmos műveket.

A szocializálódó Szolnokon sokáig az éjszakai mulatók, a cigányzenével kísért éttermek és szórakozóhelyek fontos hangszeres kelléke volt a cimbalom.

A Muzsikáló Magyarország program révén ma reneszánsza van az éttermi cigányzenélésnek, Szolnokon is több vendéglőben újra foglalkoztatják a cimbalmosokat felvonultató zenekarokat.