A szolnoki csipke is abban az időszakban született, amikor a korszellem a gépi termelés ellensúlyozásával egyidejűleg a kézimunka felértékelésének kedvezett. Ez a törekvés a szecessziós stílussal, a népművészet felfedezésével és a magyarországi iparművészet születésével esett egybe. A szolnoki csipke a varrott, az úgynevezett „levegőbe varrott” csipkék közé tartozik. Megalkotója, első tervezője és készítője az 1896-os születésű Hagyák Stefánia volt. Ő az 1920-as évektől kezdve családjával – testvérével, Emerenciával, édesanyjával, nagynénjével és két unokatestvérével – kézimunkázásból élt.

Szolnokon az egykori Nerfeld-palotabeli Lánczi-féle kézimunkabolt bedolgozói voltak. Kezdetben kézimunkakönyvek mintáiból dolgoztak, elsősorban lakástextíliát készítettek, varrással, hímzéssel, horgolással egyaránt. A munkát szakaszokra bontották, ám bármilyen technikával készült is az, a tervező minden esetben Stefánia, vagy ahogy Szolnok-szerte nevezték, Stefike volt. Emerencia a hímzésre, a nagynéni a gépi varrásra, a többiek a bontásra-fércelésre, tehát az apróbb kiegészítő munkákra specializálódtak. Stefánia külföldi szaklapokban találkozott a varrott csipkével, ezekből merítette a készítés ötletét. Kezdetben varrott csipkét csak kiegészítő díszítésként használtak más technikákkal készült darabokhoz, azonban Stefike rövid idő múlva saját terveket kezdett készíteni, kizárólag varrott csipkével készítendő lakástextíliákhoz, viseletkiegészítőkhöz. Egyéni stílusának legjellemzőbb vonása a népművészetből merített magyaros mintakincs volt.

„Stefike csipkéje” keresett áru lett Szolnokon, népszerűségét jelzi, hogy tervezője több tanfolyam keretében igyekezett a készítés technikáját is közkinccsé tenni. A tanfolyamok résztvevői szolnoki templomoknak, közintézményeknek is ajándékoztak csipkéket. Más, híres csipkék – a brüsszeli, velencei, halasi – példáját követve Hagyák Stefánia is ragaszkodott ahhoz, hogy a hozzá köthető típus ne „Stefike csipkéje”, hanem „szolnoki csipke” megjelöléssel kerüljön a köztudatba. A tanfolyamok és a csipke keresettsége ellenére Szolnokon nem alakult ki nagyobb bedolgozói hálózat, a második világháború után a készítés technikáját alig ismerték. Stefánia elköltözött a városból, ezzel a csipke is majdnem eltűnt. Évtizedekig unokahúga, Jakab Antalné Mészáros Gizella volt az egyetlen, aki ennek a tudásnak a birtokában volt. Neki köszönhető, hogy a szolnoki csipke újra ismert, ugyanis 2005-ben egy kis könyvben tette közzé a csipkekészítés munkafolyamatait, öltésmintáit, mintarajzait. 2008-ban Jakabné Mészáros Gizella hagyatékából 81 darab mintarajz került a Damjanich János Múzeum néprajzi gyűjteményébe, ma ez a tárgyegyüttes a szolnoki csipke készítésének leghitelesebb és leggazdagabb forrása. Mészáros Gizella – hasonlóan, mint neki Hagyák Stefánia – egyetlen tanítványnak, Tóth Béláné Szabó Teréziának tudta továbbadni gyakorlatban is a szolnoki csipke készítésének technikáját. 2005 óta neki köszönhetően a városban már többen is ismerik és készítik. Tóth Béláné érdeme, hogy a csipkekészítők országos hálózatába is bekerült, nyári táboraikban, az ún. csipkehetek keretében az utóbbi évtizedben az ország számos vidékén megismerték.

A szolnoki csipkekészítés iránt érdeklődők a Hild Viktor Könyvtárban 2009 óta működő szakkörben tanulhatják el a körmönfont fortélyokat. Dr. Gecse Annabella néprajzkutató, a szolnoki Damjanich János Múzeum néprajzi osztályának vezetője önálló kötetet is szentelt a szolnoki csipkének, ezáltal jelentős szakirodalma is van a témának.